1. nap
Időben indultunk ismeretlen célpontjaink felé. Első állomásunk Gyugy volt, ennek neve ismerősen csengett a néhány hónapja megtekintett Gyugyi-gyűjtemény miatt. A gyugy amúgy a diófa neve volt a honfoglalás idején, ebből a környéken egész erdők voltak akkortájt. Itt is van egy érdekes gyűjtemény, egy kálvária-dombon lévő, rendhagyó stációk hazánk kiemelkedő történelmi személyiségeit, a tudományos, kulturális és sportélet nagyságait mutatják be. A domb tetején egy Árpád-kori templom áll, alatta szabadtéri színpad, foci- és kézilabdapálya. Remek elrendezés! A csapat hívei imádkozhatnak a templomban a kedvenceik győzelméért, aztán megnézik a meccset, és ha az ima segített, a színpadon örömtáncot járhatnak. Utána a diadalittas szurkolók elmehetnek a közeli Trunkó borházba ünnepelni, hogy még ittasabbak legyenek. Felmerült, hogy mi is betérünk ebbe az intézménybe, de ez felborította volna a menetrendünket, így Tamás az ötletet elvetette.
Felvetette viszont, hogy mi lenne, ha ezúttal nem a férfiaknak, hanem a nőknek kedveznénk, és a következő program nem nőzés, hanem hímzés lenne. Ám, hogy a gondolataink ne legyenek nagyon buják, hozzátette, hogy irány Buzsák, a hímzéseiről híres település. Itt a tájház meglátogatása után, elmentünk a helyi könyvtárba, ami egyúttal tornaterem ás a hímzések kiállítóhelye is. Már a második hely, ahol eszembe jutott- a Corvin Áruház egykori szlogenje: Mindent egy helyen! A minket kísérő hölgy mesélt a vézás, a boszorkányos és a rátétes hímzésről, és be is mutatta ezeket.
Buszunk haladt tovább, hogy egy nagy költőnk, Berzsenyi Dániel emlékének adózhassunk. Ő Egyházashetyén született, és itt is élt sokáig, aztán minőségi cserét hajtott végre. Zord atyját lecserélte egy bájos, fiatal lányra, lakhelyét meg Niklára, az anyai birtokra. Ide igyekeztünk mi is, és egy igen felkészült tanártól, valamint a kiállítás anyagából sok mindent megtudtunk, milyen is lehetett a költő és kora. Jókora bambuszok búcsúztattak minket a kerítés mentén, s menten mentünk a Nagyatád központjában lévő szálláshelyünkre, a Hotel Solarba.
Itt évzáró túránk kezdett emlékeztetni a régi Mikulástúrákra, sorra jöttek az ajándékok. Pezsgővel fogadtak minket, majd átmehettünk a szemközti fürdőbe az ajándéknak számító, 400 forintos belépőjeggyel.
A csapat zöme élt a lehetőséggel, és meglepően sokan jöttek a szabadtéri úszómedencébe is. Jó döntés volt kihagyni a borozót, mert akkor erre a nagyszerű programra nem maradt volna időnk. A leúszott kalóriákat aztán bőségesen pótolhattuk a vacsorával, miközben megjelent a Mikulás, és szaloncukrot osztogatott. Hamar kiderült, hogy ő nem Joulupukki, az „igazi”, lappföldi, mert szerelést váltott, és egy dalárda élén tért vissza. Somogyban a sokoldalúság, úgy tűnik, alapkövetelmény intézményeknél, embereknél egyaránt. Ez a lelkes csapat aztán nótázott, mókázott, tréfás versekkel és humoros jelenettel szórakoztatva minket, végül egy fergeteges cigánytáncba bevonták az Orion TTE (Táncra Termett Egyének) tagjait is.
2. nap
Civilizált ember minden nap alsóneműt vált. Mi ennél továbbmentünk, mi buszt is váltottunk. Igaz, ebben volt „némi” szerepe a járgány műszaki hibájának is. Új busszal, új sofőrrel, újult erővel vágtunk neki az új helyszíneknek.
A cinege nem ragadozó madár, ám Cinegének mégis volt egy vadászterülete, a kaszói erdő. Ezt látogattuk meg, és ha a lövöldöző szenvedélyében nem is osztoztunk, a másik kedvenc időtöltését azért megidéztük. Ivással kezdtük a felfedezést, túravezetőink körte- és szilvapálinkával folytatták a meglepetés-ajándékok osztogatását. Jó hangulatban ültünk fel a kisvasútra, ami elvitt minket két tóhoz: a Baláta-tóhoz és egy kilátóhoz. Azon már meg se lepődtünk, hogy a mozdonyvezető, aki erdész és vadász is egy személyben, idegenvezetőként ismertette a környék nevezetességeit. Hallottunk tőle a keresztes vipera fekete változatáról, a húsevő hínárról (aldrovanda), és az esős időben hihetetlen mennyiségben található gombákról. Ki magától, ki némi unszolásra, de majdnem mindenki felment a kilátóba, ahonnan belátható a Baláta láptó és környéke.
Siettünk tovább, mert várt a Várda szélén álló újabb csoda, Szász Endre birodalma. Budai Katalin várt minket, aki a feleségek sorában az ötös sorszámot viseli, de az előtérben, a trófeákkal szemben lévő kép tanúsága szerint ő számított az igazinak, a többi csak amolyan feleség-féleség volt. Megnéztük a mester műtermét, és a szobákban felhalmozott, fantasztikus értékeket. Békésszentandrási szőnyeg, oroszlánbőr fejjel együtt, hatalmas japán váza, csontintarziás szekrény, neves mesterek festményei és, természetesen, Szász Endre művei, a korai képeitől kezdve az ajkai kristályokon át a hollóházi porcelánokig minden, hihetetlen bőségben. A parkban éppen virágzott egy növény, mint Etától megtudtuk, ez a kikeleti bangita, nem tévesztendő össze a yakuzával, mert az kis, keleti bandita.
Drávaszentesen először a Nap által szép pirosra festett eget csodálhattuk meg, majd a természetvédelmi bemutatót. Igen érdekes látnivaló két madárnak a fészke. A rétisasé hatalmas méretével nyűgözött le, míg a függőcinegéé (nem az alkoholfüggőről van szó) a művészi kivitelezésével ejtett minket ámulatba. Latba vetettek mindent a természetvédők, hogy a hód hódolhasson várépítő szenvedélyének ezen a területen, így a vidrával együtt ez a kedves állat is egyik szereplője a kiállításnak. Akárcsak az „ordít, mint a fába szorult féreg” mondásunk ihletője, a régen toportyánféregnek nevezett aranysakál.
A ritka, kitömött állatok után, mi tömtük meg magunkat olyan hétköznapi állatokkal, mint a csirke és a disznó. Ez már a szállásunk vacsoraasztalánál történt. A levesből, négy főfogásból és az édességből annyit ehettünk, amennyit kívántunk. Kivártunk egy kis időt, majd felkerestük a vetítőt, ahol a gyomrunkban maradt üres területekre pompás italokat juttathattunk. Birspálinka, fehér-és vörösbor, üdítők sorakoztak búcsúajándékként az asztalon. Ráadásul Ancika éppen 70 éves lett, ő kétüvegnyi pezsgővel lepte meg a társaságot.
Az idei túrák összegzése következett, mindenki figyelt Tamásra, aki a vetítést se bízta másra, s egyre-másra jelentek meg a 2013-as barangolásokról készített képek, remek illusztrációként kiegészítve az elhangzottakat.
3. nap
Utolsó, korlátlan mennyiségben fogyasztható reggelink után elindultunk egy nagyatádi, buszos városnézésre egy helyi idegenvezető hölgy segítségével. Ő út közben is mesélt a településekről, amelyeken áthaladtunk. Utoljára, az NB I. utolsó helyén álló focicsapat városát, Kaposvárt kerestük fel. Sokkal jobban festett a város híres szülöttjének, Rippl Rónai Józsefnek a helyezése a kor művészeinek sorában. Az ő emlékét őrző épületegyüttest kerestük fel először. Szerencsénk volt, a végén a műtermet is megnézhettük, mert megérkezett a 84 éves néni, akinél a kulcs volt.
A megyeszékhely többi nevezetességét gyalogosan jártuk be. A Csokonai Színház, egy apácazárda, a volt Turul, ma Dorottya Szálló volt figyelemre méltó és néhány szép szecessziós épület, amíg meg nem érkeztünk a sétálóutcáig. Itt ismét találkozhattunk Rippl Rónaival. Először egy olyan szobor örökítette meg, amelyen kedvenc szamara által húzott kocsin ül. A fülesnek volt egy nagy előnye a mai autókkal szemben, mivel magától is hazatalált, ezért gazdájának nem kellett eldönteni a manapság szokásos kérdést: iszik, vagy vezet? Kissé arrébb a kor vezető költőjével látható, gondolom, Ady Endrénél is eleve adott volt az iménti kérdésre a válasz. Kiértünk a főtérre, ahol az 1886-ban épült Nagyboldogasszony székesegyház található olyan jó állapotban, hogy még sohase kellett felújítani. A tér másik oldalán fekvő Városháza közelében letáboroztunk, és forralt boroztunk, amíg a harangjáték meg nem szólalt. Ez a kedves dallam búcsúztatott el minket ettől a jól szervezett, sikeres túrától.
Rácz Frigyes