Pontosan 13-an jöttünk össze, de mivel két napja a péntek 13-at is megúsztuk, gondoltuk, nem lesz baj. Díszvendégként, megtisztelt bennünket Morandini Pál úr a Madártani Intézettől, feladva ezzel a leckét Gusztinak, mert illenék ezek után a Hagymási emléktúrára egy vadászrepülő pilótát szereznie.
Amint a meghívóban is szerepelt, energiafeltöltéssel kezdtük a túrát, gombás pogácsa és mákos-almás süti került a még nem üzemelő rétesbolt asztalára. Kellemes idő volt, de azért biztos, ami biztos, a hideg elleni védelemről is gondoskodtunk.
Először megtekintettük a tönkrement, régi etetők helyére került új madáréttermeket, és bőségesen elláttuk szotyolával a leendő vendégeket.
Morandini úr mondta is, hogy ezt célszerű adni nekik, a már valaki által beletett kölesgolyóért kevésbé lelkesednek.Sok érdekeset mesélt a kis szárnyasokról, sőt, amikor meglátta Gyöngyi csöppnyi kutyáját, akkor egy nagyobb madárról is említést tett. Egy hölgy elengedte hasonló méretű kutyusát a Campona melletti mezőn, hadd futkározzon, de pechére, arra kószált a Háros szigeten tanyázó sas, lecsapott szegény ölebre, és vitte magával, hogy kicsit változtasson az egyhangú étrendjén.
Mi pedig az eredeti túraútvonalon változtattunk, mert a Jánoshegyről lefelé vezető S+ jelzésű út járhatatlanul jeges volt. Pénteken bejártam a terepet, így számítottam erre, sőt azt is tudtam, hogy a piros sávval se járnánk jobban.Nem akartam, hogy valaki a János-hegy– János kórház között alkalmilag közlekedő hófehér expresszjáraton fejezze be a túrát, fogyasztva ezzel a nevezett intézmény szűkös gipszkészletét, ezért a kilátó meglátogatása után, visszamentünk a rajthelyre, majd a Széchenyi-hegy Hagymási emléktúrákról jól ismert büféjében fejeztük be a rövid, de kellemes sétát.