Úgy indult utunk, mint máskor. Derűsen cseverészve ültünk a buszban, majd megszólalt János telefonja, és ő bejelentette a hírt Tamásnak, hogy Éva már a metrón ül. Bár az időjárás-előrejelzésekben nem szerepelt, de túravezetőnk tekintete azonnal borús lett. Ezt enyhítendő, felajánlottam, hogy előremegyek, és elveszem a majdan felbukkanó túratársunk csomagját, hogy ezzel is gyorsítsam valamelyest az indulást. Tettem ezt azért is, mert ha nem is szimpátiával, de bizonyos empátiával viseltetem az ilyen pontatlanság iránt, mivel ifjúkoromban én is mindenhonnan elkéstem. Igaz, ez kb. 30 éves koromig tartott, ám Éva örökifjú…
A siófoki TESCO mellett tartottunk egy 30 perces pihenőt, és aki ezt megtoldotta még tízzel, az már nem borús tekintettel, hanem tomboló forgószéllel találkozhatott visszaérkezésekor.
Szerencsére, sofőrünk, Imre, a hosszú úton behozta a lemaradást, így Szalafőre már időben érkeztünk, hogy megtekinthessük az ősrégi őrségi, népi építészet emlékeit. Eme remek miniskanzen színhelye Pityerszer, s ezegyszer ritka szerencsében volt részünk. Az egyik épületen éppen felújították a rozsszalmából készült tetőt. Mint Tulipánt Gyuri megtudta az egyik munkástól, erre 15 évenként kerül sor, és mindössze öt ember van az országban, aki profi szinten műveli ezt a mesterséget.
A fiatal, helyi idegenvezető lány mesélt nekünk a füstösházakról, ezek bőven ellátták volna az akkori tüdőgyógyászokat munkával, ha tulajdonosaiknak lett volna pénzük ilyesmire, aztán a kerített házakról, a kástúkról, köztük az itt látható, egyedülálló emeletes vagy fölkástúról. Ezek élelem, takarmány, háztartási és mezőgazdasági eszközök tárolására szolgáltak. Beszélt a vízgyűjtő gödrökről, a tókákról is, és megemlítette, hogy a büfé közelében lévő tókában gőtét is lehet látni. Mari, Tamás felesége fel is derítette ezt, és valóban láttunk benne gőtét. Az ember azt várta volna, hogy a büfében meg, stílszerűen, siller legyen, de ez a borfajta nem szerepelt a kínálatban, ezért Heinekent ittunk soförünk bőséges készletéből.
Szalafőtől indul a Szala patak 126 km-es útjára, hogy aztán Zala folyó néven megérkezzen a Balatonhoz. Tulipánt Gyuri vezetésével elkísértük a patakot útjának első 6 km-én egy tanösvényen, ami Őriszentpéterre vezetett minket. Itt megnéztük az Árpádkori templomot és a hatalmas téglaégető kemencét.
Buszoztunk tovább. A hőség nem volt aggasztóan lankasztó, s Pankaszhoz érve a sok szoknyavadász elindult, hogy szemrevételezze a helyi látványosságot, a szoknyás haranglábat. Ennek szoknyája ugyanúgy rozsszalmából készült, mint az itteni, hagyományos háztetők.
Ezt követően Hegyhátszentjakabra mentünk, ahol gyorsan elfoglaltuk faházainkat, amik nyikorgó lépcsőikkel és emeleti padlózatukkal kísértetkastély benyomását keltették. Kísértet ugyan nem volt, de kísértés igen, Tulipánt Gyuriék Jägermeisterrel kínáltak, és mi semmiféle ellenállást nem tanúsítottunk a csábítással szemben. Volt még idő a vacsoráig, így többen elmentünk felfrissülni a Vadása-tó szelíd vizébe, majd elfogyasztottuk zöldséglevesből, vasi pecsenyéből és gyümölcskehelyből álló vacsoránkat.
2.nap
A korai ébredést kihasználva, reggeli előtt futottam 7200 métert. Többet nem mertem, nehogy az esetleges késésem miatt Tamás szeme egy kerékpár előírásszerűen működő hátsó lámpájához hasonlóan, villogóra legyen állítva.
A rántotta elfogyasztása után, túravezetőnk gyorsan összerántotta a társaságot, és elindultunk Ausztria felé. Güssing– magyarul Németújvár–volt a célpont, ahol a Batthyány család ősi fészkét, a vulkáni kúpra épült várat jöttünk megnézni. Az itt látható kiállítás első érdekes darabjai az intarziás asztalok, ezek fekete részei nem fából, hanem bőrből készültek. Ezután néhányan felmentünk a harangtoronyba, ahová 141 lépcsőfokot leküzdve lehetett feljutni,és a riadtan röpködő galambok társaságában gyönyörködhettünk a körpanorámában. Ami a kiállítást illeti, lehetetlenség minden szépséget felsorolni, néhányat említek azok közül, amelyek engem megragadtak.
Igen szép, formás üvegpoharak és egyéb üvegtárgyak, szépen kidolgozott, öntöttvas és másfajta fémekből öntött tárgyak, köztük egy öntöttvaskályha gyűjtemény, amihez hasonlót Vásárosnaményben láttunk egy régebbi Orion túrán. A vadászteremben, a szokásos trófeák mellett, néhány majom és egy borzasztó nagy borz is volt. A festmények között láthattunk egy több száz éve élt lovagot, aki egész életében hagyta nőni a szakállát, a képen már a földig ért, gondolom, kissé zavarhatta is járás közben. Kár, hogy a rangja nem engedte meg, hogy utcaseprőként dolgozhasson. A pincében gyerekkoromat juttatta eszembe az ólomkatona-gyűjtemény, de volt néhány síremlék is, hogy életünk másik végéről se feledkezzünk meg.
A várat elhagyva, megnéztük a ferences temlom előtt álló Batthyány-Strattmann László szobrot, majd a templomban a szegények boldoggá avatott orvosának jelképes síremlékét is.
Buszunk elvitt gyalogtúránk rajtjának ausztriai színhelyére. Az út elején Lendvai Pista felesége, Margitka, felkiáltott:”Ott egy őzike!” Sajnos, mire odanéztünk, eltűnt az erdöben. Később találkoztunk egy figyelmeztető táblával, ami szerint egy ember maximum 2 kg. gombát gyűjthet, akárcsak nálunk. Nem kellett félnünk a lebukástól, 4 darabot találtunk az egész úton. Hamarosan megérkeztünk a 215 cm magas Hármashatárkőhöz, amit körbejárva néhány másodperc alatt három országban fordulhat meg az ember. Így aztá a pihenőt is ki itt, ki ott tartotta. Észrevettem, hogy a szomszédos országban egyik turistatársunk éppen szedi fel a földről a lepottyant zsömlyés szendvics darabjait, és „biztatásként”mondtam, hogy Kornél, de szép gombát találtál, de hova lett a tönkje. Erre Mari, Tamás neje , megkérdezte, kihez beszéltem. Mutattam, erre felvilágosított, hogy őt Oláh Pistának hívják. Nem az az Oláh Pista, akinek együtt ünnepeltük a 60. születésnapját?–kérdeztem. Nem, őt László Pistának nevezik, hangzott a válasz. Utóbbinak épp ott ült a felesége is, aki mondta, hogy csodálkoztak is az akkori túrabeszámolómon, hogy így átkereszteltem a férjét. No, ezentúl a Hármashatárról a hármas névcsere fog eszembe jutni. Ezúton kérek elnézést minden érintettől.
Felszedelődzködtünk, és indultunk tovább Felsőszölnök felé. Örök optimistaként, néha elváltam a többiektől, hogy felderítsem a hegyoldalon rejtőzködő gombákat, ám ezúttal igen ügyesen elbújtak előlem. Azért nem volt haszontalan a kiruccanás, mert egy bükkfa korhadékos részéből kinőtt egy kis fenyő. Szerencsére, Tamás is épp arra járt, és megörökítette, remélem, a kép majd felkerül a galériára.
Felsőszölnökön várt minket a busz, amivel hazamentünk szálláshelyünkre. Bőven volt még időnk, s a tegnapinál jóval többen váltunk a vadkacsák úszótársaivá a tó vizében. A vacsoránál aztán nemcsak Margitka, hanem mindenki láthatott őzikét, mégpedig a tányérjában, pökölt formájában. Ezt megelőzte a csontleves, követte a kakaós és lekváros palacsinta elfogyasztása.
Lefekvés előtt még sokan néztük a foci EB esedékes meccsét, igaz, ezt tegnap is megtettük, de Vaszilisz Kouszisz túratársunk iránti tapintatból erről nem számoltam be. Egyébként, ő úgy járt, mint régi honfitársa Spanyolországban, akit El Greconak neveztek az ottaniak, őt meg mindenki „a görög Laci” névvel illette, én viszont most kicsit dicsekedni akartam, hogy milyen fejlődőképes vagyok, az ő nevét nem tévesztettem össze máséval…
3.nap
A faházak kiürítése és a busz megtöltése után reggeliztünk, majd elindultunk. Először Őriszentpéteren álltunk meg, ahol a vásárban mindenki beszerezhetett valamilyen ajándék-vagy emléktárgyat, aztán átmentünk Szlovéniába. Először Mártonhelyen (Martjanci) álltunk meg, ahol az Árpád-kori templomot néztük meg, sajnos, csak kívülről. A kulcslyukon benézve, állványokat vödröket láttunk Aquila János freskói helyett. Mostanában történhetett valami, mert a misét még ide hirdették pont arra az időre, amikor ott jártunk. Aztán, megtudtuk, hogy azt–szükségmegoldásként a postán tartják meg.
Mentünk tovább Seloba, ezt magyarul Nagytótlaknak hívják. A név félreértésre adhat okot, de régen nemcsak a szlovákokat, hanem minden szláv népet tótnak neveztek. Itt megláttunk egy hirdetményt, ami tudatta velünk, hogy ma kivételesen nem 10-től, hanem 11.30-tól lehet megtekinteni a körtemplomot, amihet hasonló van néhány Magyarországon is, pl. Öskün. Ma, úgy tűnik, minden összeösküdött ellenünk, de Borbély Ica és Tamás nem nyugodtak ebbe bele, és sikerült is hamarosan kinyittatniuk a templomot. Érdemes volt, igen szép, régi freskókat láthattunk a falán.
Visszatérve hazánkba, először a magyarszombatfai fazekasházat néztük meg. Itt megtudtuk, hogy nem messze igen kedvező áron lehet tökmagolajat venni. Gönye Gyulával tettünk is egy gyors és sikeres kitérőt, ahol a házigazda a két félliteres flakont telemérte, aztán mentünk tovább Velemérre. A helyi idegenvezető nénitől igen részletes előadást hallhattunk a templom történetéről és Aquila János freskóiról. Végül mesélt az itt lezajló, érdekes fényjátékról, amit az építész az ablakok zseniális elhelyezésével ért el. Ezt tőbb fényképpel is illusztrálta. Illusztris társaságunk ezután átvonult a habán és reneszánsz majolika mesterének, Dávid Évának a műhelyébe, ahol nagytermetű, szakállas férje fogadott minket. Csak a kék-fehér csíkos trikó hiányzott róla, hogy tengerésznek nézzük. Tengernyi érdekességet mesélt az itt készülő kerámiákról, bemutatta a modern égetőkemencét, amit a NASA által kifejlesztett szigetelőanyaggal láttak el. Ennek következtében, a bent uralkodó 1500 fokos hőség dacára, rá lehet tenyerelni a kályha bármely részére, nem égeti meg az ember kezét. Itt még be lehetett szerezni néhány emléktárgyat, s ha bántuk is, a habán műhely volt utolsó színhelye ennek a tartalmas, jól sikerült túrának. Köszönet érte a szervezőknek!
Rácz Frigyes
