2013.06.28-30.
Amennyiben egy szóval kéne jellemezni a túrát, csak a tökéletes jöhetne számításba. Jó volt a szállás, a programok, az ellátás, a helyi idegenvezetők és az időjárás is. Utóbbival különösen szerencsénk volt, mert amíg mi élveztük a remek kirándulóidőt, addig lakhelyünkön, Óbudán hatalmas vihar tombolt.
Nálunk csak Kovács Tamás, mert azt hitte, hogy buszunk elindulhat a tervezett időben, ám ismét tévedett. Évi késésmennyiségünk idén is meglesz. Szerencsére, sofőrünk már az első megállásig behozta a lemaradást, ahol az első meglepetés várt minket. Lendvainé Margitka finom süteménnyel kínált minket, és Tamás a buszon kiosztott műanyagpoharakat töltötte meg jófajta, cseppfolyósított szilvával. Mindegyik pohárnak egy szám volt az alján (nekem a fejemen, ebbe öntöttem a pálinkát), és a visszaúton ezeket kihúzva nyerhetünk majd különféle ajándékokat.
Jó hangulatban érkeztünk a Kámoni Arborétumba, ahol néhány perc múlva megszoktuk a helyi vezető hadaró beszédstílusát, amit jól tettünk, mert igen érdekes dolgokat mondott. Bemutatta a mézeskalácsfát, ami virágzáskor a névadó édesség illatát árasztja, és egy bambuszfajtát, ami képes egy nap alatt 116 centit nőni. A derék kínaiak meg is látták az ebben rejlő lehetőségeket, és a halálra ítélteket ráfektették a kihegyezett bambuszra, az meg növekedés közben átdöfte őket. Az ember mindig is igen találékony volt, amikor társait akarta gyötörni, bezzeg azt még nem találta fel senki, hogy a lakótelepi lakásoknak legalább az egyik csapjából búzasör folyjon.
Ezután a Szombathelyi Faluházhoz mentünk, ahol igen érdekes előadást hallhattunk a népi építészetről, szokásokról, ételekről. Az előadó sporttársunk, a Thirring Gusztáv Turista Egyesület tagja, és a fantasztikus tárgyi tudása mellett határozott véleménye volt a világ dolgairól, amivel nehéz lett volna vitatkozni. Például, a mai, boltban kapható kenyérről azt tartja, hogy olyan, mint a régi, amikor elfogyasztása után egy nappal viszontlátjuk—igaz ő nem ilyen bonyolultan fejezte ki magát, egy rövid szóval elintézte a dolgot..
Korán megérkeztünk szállásunkra, az Alpokalja Panzióba, így aztán bőségesen volt időnk a Pennybe menni be—ott volt néhány percnyire. Aztán megcéloztuk a Poncichter borozót, amit a társaság férfitagjai kicsit különösen ejtettek, az o helyett u-t mondtak. Előtte még tettünk egy kis kitérőt, Oláh Pista felesége, Irénke mondta, hogy a közelben van egy hatalmas platánfa. Kár lett volna kihagynunk, csodás látvány, heten nem tudtuk körülérni, ez az ország 6. legnagyobb kerületű platánja. A Poncichterben aztán a kékfrankossal teli poharakat már könnyedén átértük, majd szállásunkon elfogyasztottuk a finom és bőséges vacsorát.
Másnap, a szintén nem fogyókúrás mennyiségű büféreggeli után átruccantunk a szomszédos Ausztriába. Először Szalónak várát látogattuk meg, ahol Farkas László fogadott minket, aki az itt működő Békeegyetem vezetőjeként vagy 20 éve vívja szélmalomharcát, bár alkata kicsit sem hasonlít Don Quijotére. Érdekes előadást tartott a tatár- és törökkorról, Andreas Baumkircherről, aki a település zűrös múltú megalapítója, és a törékeny békéről.
Tarcsafürdő következett, ahol egy kis meglepetést okoztunk a sörhöz, borhoz szokott gyomrunknak, mert ezúttal gyógyvizet kapott. Nekem ez is ízlett.
Máriafalván zártuk a szomszédolást, itt a Mária Mennybemenetele templomot tekintettük meg.. Róth Miksa ólomüvegablakai magyar szenteket ábrázolnak, az oltárt és a szószéket
Zsolnay majolikával díszítették. A barokká alakított templomot 1882-től alakították vissza gótikussá, Steindl Imre tervei alapján. Ez jó edzés volt számára, egy évvel később beadta pályázatát az Országház megépítésére, és négyes holtverseny után az ő tervei valósultak meg. A négy elsődíjas egyike Otto Wagner volt, aki a ma látott Szalónak várának zongoráját tervezte. Biztos jobban örült volna a másik melónak.
Tegnap Kőszeg alá mentünk, hogy a pohár fenekére nézzünk, ma a város fölé, a Szulejmán –kilátóba., hogy a város egészét megszemlélhessük. Ezt követően, a központban szálltunk le, és újabb csoportot csábítottam el a platánfához, amit most kilencünknek már sikerült átkarolni. Sokat lendített az ügyön, hogy velünk volt Borbély Ica férje, a hatalmas termetű Nagy Laci is.
A nap befejezése megegyezett a tegnapival.
A Búcsúnapot Velemben kezdtük, ahol felsétáltunk a Szent Vid kápolnához, ám Lendvai Pistától megtudtuk, hogy nem ez az egyetlen látnivaló itt. Egész közel van a kék túra emlékmű, régen itt volt az egyik vége ennek a turistaútnak. A jelenlegi, az Írottkő a magyar-osztrák határon van, és az akkori vezetés joggal tartott attól, hogy a turisták „nem találják” majd a visszautat. Érdekes, ez a kínai- nepáli határon lévő Mount Everest esetében fel sem merült, úgy voltak vele a kínaiak, hogy aki itt lép meg, az meg is érdemli.
Utunk utolsó állomása a cáki pincesor volt, ami műemlék, és egyben jó emlék is, mert a bor trikolór fogadott minket, a vörös, a fehér és a rosé, Kellemes meglepetés volt, jól is esett mindenkinek.
A hosszú buszozást elviselhetőbbé tette a Lendvai házaspár ötlete, a számsorsolás. Tamás unokája, Kovács Vince a megszokott vízilabdánál jóval kisebb számgömbökkel is magabiztosan bánt—ő volt ugyanis a húzó—a nyertesek pedig örömmel vitték helyükre a kedves nyereménytárgyakat.
Köszönjük a túrát a szervezőknek és a résztvevőknek, remek 3 nap volt!
Rácz Frigyes