Hárman vágtunk neki ennek az „őrültségnek”, ahogy a tévé előtt heverésző honfitársaink nevezik ezt a 31. alkalommal megrendezett, igen népszerű túrát. A rajt előtt álló sorba ugyan csak Farkas Gyöngyivel álltunk be, de egy pillanatig se féltünk attól, hogy Kaáli Dani nem fog minket utolérni. Ő kiváló futó, amit bizonyított az idei Kőbánya Kupán is, ahol Lilla lányommal harmadik helyezést értek el. Nem tudott kedden nevezni, ezért most egy másik sort is végig kellett állnia.
15-20 perc araszolgatás után elértünk a sor elejére, és célba vettük az első nehézséget jelentő Nagy-Kevélyt. Jó tempóban mentünk, sorra hagytuk el az előttünk haladókat, ami örömmel töltött el bennünket. Aztán az örömünkbe némi üröm is vegyült, szerencsére csak az ürömi műút formájában, amin átkelve, megkezdtük az első, komolyabb emelkedést. A csúcsra érve felsejlett a sötét jövő, fekete fellegek torlaszolták el a napsugarak útját, amit nem bántunk, de mi lesz, ha ez lezúdul?
Mi máris lezúdultunk a Kevély-nyeregbe, ahol ittunk egy kortyot, és szellősebb szerelésre váltottunk. Lefutottunk Csobánkára, és haladtunk a második komoly emelkedő felé. Közben Dani is utolért minket, és–a közben eleredő eső ellenére– gond nélkül eljutottunk a Pilis-nyeregig, ami 26,37 km.-nél van, és már 1070 méter szintemelkedést is magunk mögött tudhattunk. Mindezt 4 óra 15 perc alatt tettük meg, ami 6,2 km-es óránkénti sebességnek felel meg.Így aztán megengedhettünk magunknak egy szendvicsevésnyi szünetet, majd készültünk Kesztölc kocsmájának bevételére, ahol kivételesen nem volt csapolt sör.
Volt azonban egy ennél kellemetlenebb történés is, Gyöngyinek, egy rossz lépés következményeként, elegáns púp nőtt a térdére. Perskindollal és fáslival orvosoltuk a bajt, de hol volt még ekkor Baj? /Ez a település már csak karnyújtásnyira van a céltól/
Szerencsére, könnyű szakasz következett, de a Nagy-Getére menet ismét eleredt az eső, ami ugyan elállt, de az én lélegzetem is, amikor Gyöngyi, akinek ez volt az első „Százasa”, kezdte kérdezgetni, hogy Mogyorósbányán messze van-e a buszmegálló az ellenőrzőponttól, merthogy ő kiszáll. Minden pszichológiai tudásomat latba vetve, sikerült lebeszélnem erről a könnyelműségről. Segítséget jelentett ebben a tokodi pincéknél a már hagyományos, kedves vendéglátás, ahol az önzetlen helybeliek zsíroskenyérrel, igen finom uborkával és tisztított vízzel járulnak hozzá a túra sikeres teljesítéséhez.
Mogyorósbányán hosszú pihenőt tartottunk azzal a jó érzéssel, hogy a távnak több, mint a felén túl vagyunk. Már”csak”48.4 km. volt ekkor hátra,és ez egyre jobban csökkent, ahogy haladtunk előre./Miért nem mentem filozófusnak, ha ilyen bölcsességeket tudok kitalálni?…/ Az Öreg-kőre frissen felkapaszkodtunk, majd megcsodáltuk Péliföldszentkeresztet, aztán Bika-rétnél jött a meglepetés. Fröccsel kínáltak minket jótékony lelkek, ki volt írva az is, hogy kik, de amilyen gyarló az ember, csak arra emlékszünk, hogy vörös,fehér és rosé volt kitéve az asztalra.
Mivel 1300 induló volt, gyakorlatilag konvojban mentünk, a táv második felében már nem kell sietni, ha időben eljön az ember Mogyorósbányáról. Pusztamarót táján már úgy néztünk ki, mint a nászidőszakban rajzó szentjánosbogarak, mert közben besötétedett, és előkerültek a fejlámpák.
Bányahegyen ismét hosszú pihenő következett, előtte azonban még volt Gyöngyinek egy bátortalan kísérlete, hogy ő majd itt befejezi az egészet, de ezt már rutinosan hárítottam. A gulyáslevestől és a kávétól magához is tért, és szinte repültünk Koldusszállás felé. Ekkor már a dzsekik is előkerültek, a hosszúnadrágok pedig már Mogyorósbányánál felváltották a rövidet. Danira mindez nem volt hatással, ö változatlanul egy trikóban és sortban jött tovább. Ő amúgy is kissé különcnek számított, mert amikor emelkedőhöz értünk, egyszerűen felfutott a tetejére, míg mi, egyszerű halandók ezt inkább lejtmenetben tettük meg.
Koldusszállás előtt, hogy Gyöngyi ne érezze magát magányos Farkasnak, találkoztunk dr. Farkas Elekkel, akivel már a Pilis 50-en is összefutottunk, és az ilyen kellemes társak mindig új erővel töltik fel az embert. Közben Lilla lányomtól mobilon megtudtuk a BL-döntő eredményét, Koldusszálláson meg Petra lányomtól jött egy kitartásra buzdító SMS.
Bajra érkezve, Gyöngyi ismét tervezgetett, de most már optimistább kicsengése volt a dolognak, nevezetesen, hogy milyen jó lesz a célban lefürödni, enni,majd elnyújtózni.Nem akartam kiábrándítani, de én már tudtam, ha nem lesz nagy sor a jelvények, oklevelek átadásánál,akkor még elérhetjük a 6.22-es vonatot, és így az előbb említett élvezetek otthonra maradnak.
Végül, a 24 órás szintidő helyett sikerült 22 órán belül beérnünk, és a 6.22-es vonaton igencsak illusztris társaságban kókadozhattunk. Samu Piri / 25-szörös teljesítő/, Gálffy Csaba /6-szoros teljesítő/ és a 77(!) éves Lévay Béla /24-szeres teljesítő/ ült közöttünk. Az utóbbi kettő megcsinálta az eddig rendezett leghosszabb teljesítménytúrát is, ami 250 km-es volt!
Leszállva a vonatról, mi is igazodtunk a trendhez, és sántikálva, de igen jó érzésekkel eltelve vettük célba a metrólejárót.
